Olléééééé és kárrámbá, kicsit rossz kedvem vót mostanság, merugyi én sem repeshetek "feszt" az örömtű, meg hát az én szénám sem lehet mindig szépen boglyában. Olykor összevissza van, mint a napokban, és akkor egyszercsak veszem a képzeletbeli vasvillákomat és összeszedem magam :)) .. nem mondom, hogy most már szárnyalok, de kezd boglyásodni a szénám :))

               Én máma olyat de olyat fogok mondani,hogy meglincselnek érte kezicsókolom, de mán, ha egyszer belekezdtem, akkor le is írom. Pörsze, hogy véleményeket várok, feltéve, ha elindít bennetek bármit is az én néhány balgácska sorocskám :)

              Most képzeletben feltűröm az ingujjamat, mint aki nekiveselkedik valami nagyon nehéznek és elkezdem ...

              Történt az Úrnak 2000. esztendejében, hogy az élet úgy hozta, hogy felvételt nyertem a szatmári Brighella bábszínházhoz és ezen keresztül a Harag György társulathoz s lett belőlem egy időre bábszínész is, meg segédszínész is, vagy, ha úgy tetszik, akkor statiszta. (ezt fontos tudni ahhoz, hogy megértsetek a következőkben:)

              Hát kérem a SZÍNHÁZ, (igen így, csupa nagybetűvel) az valami pompázatos hely. Na nem azért, mert Rómeó meghal és mégis kiáll tapsrendre, hanem azért, mert közvetve vagy közvetlenül méltóságra, szépre, jóra, alázatra nevel, viselkedni, beszélni, élni tanít, olykor pontosan azzal, hogy görbe tükröt állít elénk.

              Sosem lehetek elég hálás a sorsnak (no meg Szilágyi Reginának, Nagy Csongornak és Lőrincz Ágnesnek) azért, hogy betekintést nyerhettem annó ebbe a különleges világba, mely betekintés fenekestül felfordította az életemet, pöööööörsze, hogy jó értelemben véve, ez nem kérdés ;)

              Szép volt, jó volt ... elég az hozzá, hogy egyszercsak visszakerültem Nagykárolyba és úgy éreztem magam mint a mérgezett egér, sőt, mint egy falka mérgezett egér ...

             Utálni fogtok most, tudom és talán a jelenlegi lelki állapotom mondatja ezt velem, de ebből a városból nem lehet kiűzni a posványt. Nem tudom mikor telepedett meg, de annak ellenére, hogy infrastrukturálisan fellendült körülöttünk minden, néha úgy érzem, hogy a posvány egyre duzzad és duzzad, mint az a mesebeli kisgömböc ...

              Mintha nekünk nagykárolyi embereknek nem lenne jogunk a kultúrához, tudjátok, ahhoz a ténylegeshez, amit, ha elolvas, megnéz, meghallgat az ember, akkor gondolatot ébreszt benne s az élmény után még napokig foglalkoztatja az amit látott, hallott, olvasott. Mintha mi valamennyien arra lennénk kárhoztatva, hogy megzabáljuk a kommercet, még akkor is, ha már herótunk van tőle, ha az orrunkon, szánkon, fülünkön csorog kifelé ... nyelni kell.

             Sokat gondolkodom azon már évek óta hogy miért nincs nekünk saját színházunk (nem épületre gondolok), társulatunk???

             Persze erre rá lehet vágni azonnal, hogy "azír drága, mer nincs pínz", viszont nekem van erre kész válaszom: "mír van az, hogy másra van pínz? Ha fontos teszem azt a sport  (nem kell félreérteni, legyen fontos, sőt, fontos kell legyen), akkor miért mostoha gyerek a magas kultúra????

            Nem igénytelen felfogás ez egy picit? Önmagunk felé vagyunk igénytelenek könyörgöm és valamennyien hallgatunk, elfogadunk, mert úgy gondoljuk, hogy nem tehetünk mást. De valóban nem tehetünk mást?

            Én azt hiszem, hogy tehetnénk, sőt, már rég tehettünk volna és tennünk kellett volna! Persze nem nekem kell tennem, merugyi én csak egy kis megmondtampontén porszem vagyok, szavam nem sok van, de a városatyák és anyák tehetnének, ... ha érdekelné őket, ha egyáltalán eszükbe jutna :) ha nem azon marakodnának, hogy kinek legyen alpolgármesteri széke, ha nem azért vonulnának utcára, mert nem jutott bársonyfotel, hanem mondjuk azért, hogy igenis ALAPÍTSUNK SZÍNHÁZAT, de ugye ez nem érdeke senkinek, hát a mostohábbnál is mostohább a gyermek :) Ez gááááááááz, az egész város bűzlik ettől a gáztól és közben lassan elbutul. Az én generációm volt talán az utolsó, aki bérleten nőtt fel és a most születettek talán ismét látni fognak színházat, de mi van azokkal akik a kettő között nőttek fel??? Nem kell azon csodálkozni kezicsókolom, hogy a gyerek nem olvas mesét, hiszen nem keltette fel az érdeklődését mondjuk egy bébelőadás, és könyörgöm, ne szapulja senki a tiniket azért mert nem egy Petőfi kötet miatt hisztiznek napokig, hanem egy új és trendi ruháért, hiszen soha senki nem mondott el úgy nekik egy verset, hogy attól leessen az álluk, könnybe lábadjon a szemük, vagy borsózzon a hátuk. Belőlük mind felnőttek lesznek, apák és anyák, akik továbbadnak .... de vajon mit? 

              Merre tartunk Nagykároly???

             Állítom, hogy a "visszapolgáriasodás" egyik alappillére a színház, persze nagy kérdés, hogy kinek áll érdekében, hogy bigcsárlsz avagy Nagykároly polgári legyen, hiszen a polgárok esetleg gondolkoznak, észrevesznek, szóvá tesznek .... ugyicsak? :)

             Picit kalandozzunk el, mi kell egy kísérleti színházhoz?

             Kicsit lecsupaszítva: szerintem kell egy épület és néhány színész, esetleg egy rendező és pár kis költségvetésű darab és hiszem, hogy idővel kinőné magát! - bár lehet, hogy én járok a fellegekben, ugyanis hajlamos vagyok rá, de viszonylag sok mindent köszönhetek annak, hogy ilyen vagyok.

            Most igyekszem józan paraszti ésszel gondolkodni: 

            Valóban nincs ebben a városban négy-öt olyan vagány vállalkozó aki azt mondaná, hogy, "én fizetek egy-egy színészt, jöjjön, játsszon, szerezzen örömet, neveljen, csaljon könnyeket a károlyi emberek szemébe, vagy lopjon mosolyt az arcukra"? Tényleg nincs ilyen? Én nem hiszem :) 

                A városvezetés pedig igazán rájöhetne, hogy hmmmmm hmmmm (bocs Árpi, ezt most loptam:) hiába lesz ezer szökőkút és sétálóutca, hiába lesz európai szintű színházépület, hiába van Kastély!!!, ha nincs olyan közönség, akinek igazán kifinomult ízlése lenne, aki nem szotyizik a földre, aki nem zörgeti a csipszes zacskót és nem sziszegteti a kólás üveget, ha vééééééééééletlenül valamilyen kulturális eseményen vesz részt. 

               Kell a SZÍNHÁZ, kell, hogy az asszonyka magára öltse a szép ruháját, karonfogja a hites urát és végigsétálva a városon betérjenek megnézni egy előadást, miután esetleg útban hazafelé beülhetnek egy kiskocsmába elfogyasztani egy pohár jóféle vörösbort. Elérhetővé kell tenni ezt a nagykárolyiak számára, meg kell teremteni egy polgári kisváros milliőjét, ahol nem a múltból táplálkozunk, hanem a jelen ad majd nekünk erőt a jövőhöz. 

              Én tényleg ezt, és így gondolom és szomorú vagyok hogy azok az emberek, akiknek ez kompetenciájuk, nem látják át az egészet, már több mint húsz éve ....

             Amit most itten leírtam drága olvasó, az kikívánkozik belőlem már egy ideje. Kicsit kesernyés talán, de hátha-hátha "megédesül", ha előbb nem, hát vénkoromra :)

            Addig is, mivel mást nem tehetek, hát megmondom, pont én és megmondhatod pont Te is, csak írd meg és küldd el a kozkincs@hotmail.com email címre.

          Tsóúk összevissza mindenkinek: megmondtampontén ;)

          U.I. Továbbra is várom írásaitokat az alkotói versenyre, melynek címe, Nagykárolyi emlékem és jóóóóól vigyázzatok, határidős a verseny, mert nagyon komolyan vesszük a dógot, július 22 után mán minden hiába :D

Na simi-simi-puszik, meg csudaklassz kis ájlávjúk :))

            Szép napot minden Közkincs olvasónak.

            A következőkben Léb Erzsébet emlékezik, fogadjátok szeretettel.

                                                       ***

                                     Legyen, vagy ne legyen...
                                    (és ha igen, miért nem...?)

               A napokban, valamelyik reggel, mikor az agyam éppen jött kifelé az alfából, az alábbiakban leírt történet jutott eszembe. Először elcsodálkoztam, hiszen már évek óta nem beszéltem senkivel ilyesmiről. Ameddig még Édesapám megvolt, sokat emlegettük, mert neki ez volt mindenkori színpadi működéseim kedvence; de annak az estének a „hőse”, vagy inkább hősnője, Bogáti Iluci volt számára. Olyan szeretettel tudta mondani: „Az a pici kis asszonyka...  amilyen határozottan ütötte le az első akkordokat...” (Édesanyám, a legszigorúbb kritikusom... - csak megölelt.)

               Nade, ne vágjunk a dolgok elejébe. Azt hiszem, hogy a sok udéméréről szóló mese, és az egyik fiatalember vágya egy nagykárolyi színházra alakította ki a „célkeresztet” az én fejemben, hogy pont ezt a történést szúrja ki.


               1990-et írtunk, és Kölcsey évet hirdetett meg minden kisebb vagy nagyobb szervezet, még a nagykárolyi udéméré es. Egy egész eseménysorozat épült föl különböző ötletekből; a sorozat egyik mozzanata egy színházi előadás volt, saját erőből, amit mindenki természetesnek vett, hogy én fogom összeállítani, és színpadra tenni. DE még az egyik választmányi ülésen el is hangzott, Járai Ernő bácsi szájából, hogy „akkor most Bettykét hivatalosan is felkérjük...” (Annak ellenére, hogy nagyon sokszor nem értettem egyet Ernő bácsival, én nagyon tiszteltem, és szerettem őt, és – azzal hízelgek magamnak, hogy – ez talán kölcsönös volt.) Aztán – érzésem szerint – ebbéli felkérését viszonylag rövid időn belül meg is bánta, szegény.

                Kölcsey vers-összeállítást – mint az nagyon hamar kiderült – nem is volt olyan egyszerű megvalósítani már papíron sem, mert eltelt egy kicsi idő azóta, hogy Kölcsey megírta verseit, és hát kicsit másként használjuk már a nyelvet. Van például egy olyan verse, mely így kezdődik, hogy aszongya: „Nyögve kél az esti szellet,/Balzsam illat szárnyain...” No, ezt manapság (de már húsz évvel ezelőtt is) színpadon – annyira azért nem annyira ildomos elmondani... (Egyik próbán, amikor idéztem ezt a verset, Szabó Tibi stand-a-pede el is játszotta, szavak nélkül.)
                Maga a műsor Kádár Feri egy nagyszerű tanulmányával kezdődött, melyet erre az alkalomra írt (örök hála és köszönet érte). Aztán következett néhány költemény Kölcseyről (Kádár Feri és Fényi Pista bácsi; azt hiszem, három volt, de a harmadikra már nem emlékszem.) Aztán pedig Kölcsey versei, de úgy, hogy váltakozott egy elmondott, meg egy énekelt vers. Drága Bogáti Iluci másodszor is hagyta magát általam „bolondítani” azzal, hogy megzenésítette azokat a verseket, amelyekről úgy gondoltuk, hogy dal szövegnek elfogadhatóbbak. Én nem értek a zenéhez, és nem tudom technikailag megállapítani a dalok értékét, de szinte már hihetetlen módon, mindig pontosan azt az atmoszférát adta vissza, amit én megálmodtam. (Vajon elmondtam-e Ilucinak elég érthetően és elég sokszor, milyen sokat jelentett az nekem, és mindannyiunknak, akik az előadásban részt vettünk? vajon tudta-e? Már sohasem kérdezhetem meg tőle...)  A vereseket pedig olyan egymásutánban  sorakoztattam föl, hogy felfejlődjenek a himnusz szövegéig; tervem szerint először el kellett hangzania magának a versnek, utána pedig elénekeljük, Iluci zongorakíséretével, ugyanúgy, mint a többi verset is (csak egy kicsit – értelemszerűen – másként, mertháthogy a magyar himnusz, amióta megvan, csak egy van). Természetesen majd bekapcsolódik a közönség, és a nézők is állva énekelnek majd velünk. Ez így természetes, nem is hiszem, hogy eredetileg ez utóbbi mozzanaton gondolkodtam volna.
                Miután a zene is megvolt, én meg kitaláltam, hogy melyik verset kinek a nyakába varrom, elkezdtük a próbákat; valahogy a választmány tudomást szerzett a műsor milyenjéről. (Most még az is eszembe jut, hogy lehet, elvárták volna, hogy bemutassam a műsört, kvázi ENGEDÉLYEZTESSEM, akkor viszont még a gondolat árnyéka sem fordult meg a fejemben! Elvégre már 1990 volt! 
                És akkor különféle emberek elkezdtek engem „puhítani”: hogy a magyar himnusz(cöcöcö)..., hogy mégiscsak a színházról beszélünk és nem templomról ... (és akkor hol is van a művészet temploma?) és hogy talán mégsem kellene (nahát-nahát) elénekelni, kockázatos is lehet (ajajaj, ki tudja, mi meg nem történhet)...  
Őszintén szólva, az első két-három ilyen – meglehetősen félénk – megnyilvánulásról azt gondoltam, hogy vicc.  De tényleg! Aztán odáig fajult a dolog, hogy még Szikszai Rémuszt is, aki akkor már színiakadémista volt,  rávették (fogalmam sincs, hogy ki, mert „betyárbecsületből” nem volt hajlandó megmondani), hogy beszéljen le arról, hogy a himnusszal fejezzük be az előadást, mondván, hogy ez hatásvadászat! Nade, kérdem én: miért tesz valaki bármit is színpadra? mert  valamilyen hatást akar elérni. Ha nincs üzenetem, mondanivalóm, ha nem érzem úgy, hogy feladatom van, akkor minek? Vagy komolyan veszem a „deszkákat”, vagy közelébe se menjek – persze, ez csak az én szubjektív véleményem... 
               A dolog fokozatosan eszkalálódott, és én úgy éreztem, magyaráztam már eleget a bizonyítványomat; elszakadt a cérna, és egyik választmányi ülésen, nagggyon halkan, és nagggyon tagoltan – hogy mindenki megértse – elmondtam, hogy én Kölcsey emlékműsort himnusz nélkül nem tudok, de leginkább nem vagyok hajlandó színpadra tenni; amennyiben a tisztelt választmány ezzel nem ért egyet, akkor csak nyugodtan szervezze valaki más az emlékműsort. Ezt azért már senki nem vállalta, szavaimat hatalmas csend követte, és nekem erről senki nem szólt többet egyetlen szót sem. 
              Próbákon, természetesen, előjöttek a kishitű gondolatok, hogy mi lesz, ha a közönség nem fog felállni, ha nem kapcsolódnak be az éneklésbe... válaszaimnak az volt a lényege, hogy majd alkalmazkodunk. De valahol, lelkem mélyén én egyetlen pillanatig sem kételkedtem...


             Aztán elérkezett az előadás napja, valamikor szeptember végén, talán. 
             Idő volt, kikukucskálok a függönyön – hát nem hogy fél terem, de csak elszórtan, néhányan ülnek a nézőtéren. És telik az idő (természetesen közel sem olyan gyorsan, mint ahogy az akkor nekem tűnt), és hát mondjuk ki: közönség – hát, az nincs. Ekkor Dénes András versmondónk, aki szeretett volna segíteni nekem „nagy kétségbeesésemben”, előre szaladt, és lélekszakadva jött vissza mondani, hogy nehogy kezdjünk, mert a kasszánál áll a hatalmas sor. Kénytelen-kelletlen, kimentem a függöny elé, és elnézést kértem azoktól, akik pontosak voltak, mondván, hogy amíg a sor tetemesen nem fogy, addig ők fognak szenvedni; megértően mosolyogtak, hiszen mindannyian ismertük ezt a jellegzetesen nagykárolyi habitust: ha valami hétre van meghirdetve, elég odaérni fél kilencre (kicsi túlzással, na).
              Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy megtelt a terem.
              Majd zajlott szépen a műsor a maga rendjén. Elérkeztünk a végére, amikor is Szabó Tibi elmondta a himnusz összes versszakát – nem deklamálva, nem „szavalva” – hanem ahogy azt ő érezte, és ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. (Lehet, hogy nem véletlenül kapta a Jászai Mari díjat, ugye.) Igen ám, de a közönség nagyon tapsolt, még kezdtek a tapshoz föl is állni; kétségbeesett pillantások röpködtek felém az előadók részéről: most mi lesz, a himnusz halk bevezető dallamát még csak meg sem fogják hallani, azt hiszik, vége az előadásnak! De Iluci nem engedte lelőni a „slusszpoént”: nagyon erőteljesen és határozottan, jó hangosan, hogy a nézőtéren gyaníthassák, itt még történik valami, indította a himnuszt. Mi, akik a színpadon voltunk, lassan előre mentünk, hogy ezzel is invitáljuk a közönséget: kapcsolódjanak be az éneklésbe. (Mondjuk én annyira nem énekeltem, mert hirtelen valami úgy elkezdte szorítani a torkomat, hogy egyetlen hang sem jött ki belőlem; megaztán el is voltam foglalva azzal, hogy fürkésztem a közönséget.). A Nagyérdemű ezúttal el volt tévedve: nem értette, mi történik; ki ült, ki állt, ki tapsolt, kinek tátva maradt a szája, kinek meg két tenyere egymás felé fordítva a tapshoz, lefagyott a levegőben. Én már kezdtem kétségbeesni: gyerünk már, most mi lesz? hát ez az én közönségem! '89 őszén is ők voltak itt, ugyanebben a teremben, és az az előadás bizony kemény politikai üzenetet hordozott, még ott lenni is jelenthetett volna veszélyt, csak nem MOST fognak cserben hagyni? 

              Ez az egész nem tarthatott tovább a pillanat néhány töredékénél, de nekem évszázadoknak tűnt. (...„száz év magány”? említésre sem méltó ahhoz képest, amit én akkor éreztem.)
Aztán a taps elhalt, mindenki felállt, és – ki tudja hány évtized után először – a nagykárolyi színházban  felhangzott a magyar himnusz. 
Rég volt, és igaz volt. Márpedig ami igaz, az szép.

             Következő március 15-én már természetes volt, hogy azzal fejeződik be az ünnepi műsor. Azt Fischer Ildikó rendezte, és ha netalán megpróbálta volna valaki lebeszélni a záró himnuszról, biztos vagyok benne, hogy szóba sem állt volna az illetővel. Pedig akkor az első sorban, velünk szemben, ott ült Nagykároly rendőrkapitánya. De ez már egy másik történet... 

             Jut is eszembe, ...nem, nem hagyott cserben a közönség(em)... 

            Arról a közönségről – mely még '89 október végén végigülte volt a három vers-összeállítás uszkve másfél óráját az évek óta fűtetlen, szellőzetlen színházteremben... műsort, mely igenis „hatásvadász” volt, mely után csak üzenetek jöttek: „megértettük, mikor lesz a következő?”, mely után sokan viccesen megegyeztek, hogy abban az időpontban teljesen máshol voltak együtt és söröztek – arról a közönségről mindig is úgy éreztem, hogy „az enyém”... bocsánat, ha ez nagyképűségnek tűnik, de én arra a Nagyérdeműre mindig nagyon büszke voltam, és az is maradok...

                                                       

                                                            ***

            ... Drága barátaim, van úgy, hogy az ember szavak nélkül marad. Nem hiszem, hogy mondanom kell, hogy szeressétek Betty sorait, hiszen minden betűje önmagáért beszél és én ezt most hálásan köszönöm.

-megmondtampontén-  

               József Attilától jött az ihlet, hogy a hetediket én írjam meg, kicsit másmilyen hangvétellel, mint, ahogy azt tőlem megszoktátok az eddigiekben, de én is csak olyan érem vagyok, melynek két oldala van :)

               "E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád!" olvasom a vers első sorait, és valóban, 36 esztendőm alatt ejj, be sokszor születtem újjá és kúsztam, kapaszkodtam, emelkedtem vissza, mint az a nevezetes Főnix madár, de nem anyai segítséggel, illetve biztos vagyok benne, hogy igen, de nem úgy, ahogyan most gondoljátok (az írásom végén rájöttök, hogy ezt miért mondtam) .... és innentől kezdve már tudom miről fogok szólni.

               

               Menjünk kicsit vissza az időben. 1989-et írunk. November vége van. Odakinn nagy a hideg, hatalmas a hó a gyerekek legnagyobb örömére. Én magam is gyerek vagyok még, 13 éves múltam, épp román dogára készülődöm, mert György Kati néni (áldja meg a jóisten és adjon neki jó egészséget), szigorú tanár. Anya nemrég jött haza a munkából, fájlalja a fejét kicsit, de jó háziasszonyhoz méltón nekiesik a mosnivalónak, hiszen senki nem fogja helyette kimosni. Én elkezdek öltözködni és egy "szia anya, elmegyek Beához románozni" mondattal behúzom magam mögött az ajtót, Ő pedig utánam mosolyog. (Akkor még nem tudtam, hogy utóljára látom Őt mosolyogni ...)

               Este van, dolgom végeztével elindulok haza a barátnőmtől. Valami megmagyarázhatatlan félelem kerít hatalmába az úton, pedig csak néhány háznyira lakom, de valami miatt félek. Énekelni kezdek. Csak úgy magamban dúdolgatom az akkori nagy slágert, a lambadát :) és közben sikankózom az úton, arra gondolva, hogy ott "biztonságosabb", hiszen itt-ott pislákol valami fény, innen-onnan.

               Hazaérek, benyitok az utcaajtón, de valahogy mégsem érzek megkönnyebbülést, még mindig félek és alig várom, hogy odabent lehessek anyukámmal ... és akkor meglátom őt az udvaron, a fél méteres hóban feküdni, mellette apa nadrágja, csonttá fagyva. Odaszaladok, szólongatom, nem szól vissza ... kiabálni kezdek. Nem tudom mi van vele, sosem volt még olyan, hogy ne szóljon vissza, még mindig kiabálok, de erőtlen a hangom. Végre megjelenik a szomszéd, később mások is...

Tanakodnak.

Mentőt hívnak. Jön a hír: nincs mentő!!!

Taxit hívnak, anyámat pedig, mint egy babát, pokrócba tekerik, úgy tuszakolják be Sanyi bácsi dácsiájába. (később kiderült, hogy mozdítani is csak óvatosan szabadott volna)

Felhívják apámat a gyárban, hogy menjen a kórházba, mert baj van.

               Éjféltájban hazajön Apám elgyötörve, hogy Anyám agyvérzést kapott. Az autótól, ahol időről időre szegényke összehányta magát a rázkódástól, a karjaiban vitte be a kórházba, mert nem volt hordágy!!!

Nagyanyám, Nagyapám (Isten nyugosztalja őket) és Apám kétségbeesve tanakodnak:

Oxigénmaszk kell, de a kórházban csak egy van!!! és az épp egy másik betegnek menti meg az életét!!!

Gyógyszer kell, de nincs gyógyszer!!!

               Én csöndesen hallgatózom, az ágyból pislogva. Hallom, hogy mondják, alfa apoplektál kell agyvérzésre, akkor talán túléli. Semmit nem értek és félek...

               Apám elindul az éjszakába, gyógyszert szerezni. Reggel, 5 ampullával tér haza, ma sem tudom, honnan szerezte.

Beviszi a kórházba.

Anyám az agyvérzése utáni sokadik órában kapja meg az életmentő injekciót.

               Mindeközben otthon Nagyanyám teát készít "hátha később bevihetjük, majd elmajszolja keksszel, hiszen ennie kell"... nem került rá sor...

               Délben apám sírva érkezik és elmondja, hogy Mocanu doktor az utolsó percig küzdött Anya életéért, és miközben szívmasszázst adott neki kézzel!!! az orrán csorogtak végig a könnycseppek Anyám meggyötört mellkasára ...

               1989 decemberének első napján Anya 39 évesen meghalt.
..................................................................................................................................................

               Kérdezhetitek, hogy a rengeteg emlékem közül miért az egyik legkeserűbbet kutattam fel?

               Íme a válaszom: akik azt állítják, hogy az átkosban jobb élet volt mint most, azok gondolkozzanak el.

               Sok sok egyéb mellett, nem volt mentő, nem volt hordágy, nem volt oxigénmaszk, nem volt gyógyszer, nem volt defibrillátor, ezért nekem nincs Anyám és én csak egy vagyok a sok közül, rengeteg sorstársam van.

               Nem mondom, hogy a rendszer áldozata volt, de tény, hogy nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha Ceausescu nem aranycsapokra költi az ország pénzét, hanem az egészségügyre és bocs, hogy ennyire leegyszerűsítem a dolgokat, de én már csak ilyen prózai vagyok.

               Nem volt jó a rendszer, aki azt állítja, az bolond. Sötét volt és szomorú és emberek százezreit nyomorította meg, fizikailag és lelkileg egyaránt. Nem véletlen, hogy az akkor prolisorba kényszerítettek, szinte mind alkoholisták... ha élnek még egyáltalán.

               Az, hogy vidámak vagytok, illetve, hogy mosolyogva gondoltok vissza azokra az időkre, azt kizárólag saját magatoknak és a szüleiteknek köszönhetitek, mert ti tettétek széppé saját magatok számára, illetve a szüleitek, akik igyekeztek úgy felnevelni titeket, hogy a lehető legkevésbé sérüljetek. Az a szemét rendszer nem segített ebben titeket és őket sem. Ezért vagytok ti mindannyian nagyon nagyok és ezért nevezem én bajnokoknak a most 50-60-70 éveseket... és igen, meg tudom érteni Ilikét, mikor keserű szájízzel gondol vissza azokra a régi "szép" időkre, mert én is így vagyok vele, pedig csak 13 és fél évet tapasztaltam belőle.

               Anya temetése után néhány nappal kitört a forradalom. Később özönlöttek az országba az egészségügyi segélyszállítmányok. Rajtunk már nem segített, de sok-sok emberen igen.

                Hogy miért történt mindez így? Miért épp akkor, és ott lett rosszul, ruhateregetés közben? Nem tudom, nem is szeretném tudni. Egy biztos, oka volt, oka kellett legyen, hiszen semmi nem történik ok nélkül, viszont ezeknek a szomorú tényeknek az okait fejtegetni ... nem is tudom, túlmutat rajtam...

               Most szépen visszacsomagolom ezt az emléket és ismét hagyom nyugodni, hiszen szakemberek szerint a rossz emlékeket nyugton kell hagyni, mert valahányszor bontogatni kezdjük, újból és újból fájdalmat okoznak.

               Ki tudja, talán 22 év múlva, egy másik bohókás "megmondtampontén" unszolására újból kicsomagolom, hogy közkinccsé tegyem egy sokkal szebb és sokkal jobb nagykárolyi közéleti blogban. Addig is, várom a további írásokat az Alkotói versenyre. Ne feledjétek: kozkincs@hotmail.com :)

                                         

                                                      Maradok őszinte barátsággal: Kiss Zita

U.I Csak, hogy valami vidámat is mondjak: utáltam a lyukas alumínium kanalakat az Intim cukrászdában, mert nem tudtam kikanalazni vele az olvadt fagyit, és 5 évesen felakadtam a Kastély-kerti karám vaskerítésére, minek okán szoknya nélkül maradtam így csupafodros bugyigóban kényszerültem mutogatni Brazíliát azaz dundi popsimat az egész városnak ;)
                                                                                   Tsóúk

               Itt la, avagy ehun vagyok kezicsókolom. Még mindig szenvedek, de megérkezett a hatodik írás, szóval töltöm, formázom, színezem, osztom. Magiknak csak annyi a dóguk kedveseim, hogy elolvassák és, ha tetszett, akkor lájkolják, merugyi lájkolni nem szégyen, bár kétségkívül kevesebben lájkolják az írásokat, mint amennyien olvassák. Huncutul meglestem a statisztikát és háááááááááááááááát, több mint 2500 lapletöltésnél járunk :D - most, ha a munkahelyemen lennék bejátszanám a ví ár dö csempjönsz című kvín dalot, de mivel itthon ücsörgök a harmadikon ( kiterülve mint egy béka, vigyázva, hogy semmim ne érjen semmimhez még véletlenül sem, merugyi az melegít), hát csak egyszerűen örülök és gratulálok Nektek magatokhoz :)

Ímhol van a hatodik:

               ...tovább is van ... mondjam  még ? ...

 

               Legutóbb azt  ígértem  rám jellemző nagy   könnyelműséggel,  hogy  vidámabb  témát  pengetnek  majd  azok a húrok,amiket  már  kezdek megúnni, de mivel  tőlem   sokkal  fiatalabb korosztálybelieket  is  foglalkoztat a  "közelmúlt", engem "régmúlt", hát  még  feszegetem  egy  kicsit, hátha  csak  elszakadnak már... oszt lezárom...naná  csak  egy  kis  időre, merthát,    azt  állitani, hogy   el  lehet szakadni  a  múltunktól,  nagyképűség  lenne és  hazugság. Akkor  billenek egy  kicsit. Át-át  lapozva a  rég elkezdett  naplómat - per pillanat  csak  virtuálisan - immáron 35  évnyi   "bölcsességgel"   (.... igen... megengedem  magamnak, hogy  szőkeségemet  meghazudtolva  bölcselkedjem), a  tarsolyomban, szörnyülködöm   egy  kissé,  az  akkori   szürkeállományom  milyenségén, vagy  inkább  a  mennyiségén !!!!!  Írom  ugyanis  óriási  pátosszal na  meg  érzem a  sóhajaimat  is  kiszabadulni                 " rozogácska"   mellkasomból, hogy  - és most idézem magam:  " ...mennyire   jó  is  lenne  most  kéz a  kézben  sétálni itt  a  kastélykert   lehullott  leveleit  taposva... Izével ..."   (tudtam  azt  a  valakit  akkor  is meg  most is csakhát  nektek  nem  árulom el ...  bizonykátokra !!!.).  

               Nos  akkor...ezerkilencszáz...régen.... a  világ  legnagyobb  és leg aggasztóbb  problémájával  vivtam nagy  csatákat...mint például :  száraz  levelek meg ősz meg  naná a  "puszisor"!!!! Ugye  emlékeztek rá ? !?!?!  Aztán  visszabillenve, hogy  elkészűlt  a  már  felújitott  Kastély....hát  nem  azon  agyalok ???...  hogy  milyen  hűlye meg  amőba (ezt a  kedves  titulust a  minap kaptam,egy    akkori  barátocskámtól,de nagyon  találó )  voltam akkor.!.! .!...ámde   titkon  belátom... de jóóóóó  is  lenne újra átélni  azt  a  puszisoros  levélrugdosást...  és  vágyakozni "izéke" után. És  akkor....  azonperc...ahelyett  hogy  abbahagynám  a  merengést...  belémcsap a  Halasitz  traffikja, a  jellegzetes  újság-cigi-füst szagok keverékével,  a "gospodina" - az a  Sárika nénis - rántott hal illatával, a  Budaházi bácsi   "aszparágusz"-os   "virágbóóóóótya".... és  most   itt  meg  is  állok...nehogy  konfrontálódjak  már  saját  magammal ....  mi a  szössz !?!?...

               Hát most  mondjátok  meg  ennyire nosztalgikussá  válik  az  ember jánya   idővel..? ...most  még bölcsebb  leszek  ezek  után...vagy  még   amőbább ?Mindegy, lesz ami lesz, kerűl  amibe  kerűl ( megint  idézek  más valakit ... juszt  se   irom ide   kit ?)  bevállalom, elvégre a  szőkeségem jó  alibi  mindenre, csak   a  "disznófejű nagyúr" fogott  ki  rajtam.Megint kérdezhetném:  "hepiend" nincs ???? De van: nemsokára  megyek haza... oszt  behozom  a  sétát...merthát  én  imádom a  városkámat... vallom is:  szülővárosodnak  rendületlenül  légy  hive... óóóóóó....Nagykároly-i !!!! Akkor  csóközön !    - rácili -

 

               Hulljon a lájkzáporesőzivatar no meg a rendes is jöhetne, akkor talán nem akarna kiszakadni belőlem a sóhaj, miszerint: Ó mondd, miért nem születtem vakondnak? :)) vagy miért nem hallgattam nagymamámra, aki annó mindig azt mondogatta, hogy: tanulj varrónőnek, télen melegbe, nyáron hidegbe leszel!!! - ó, de elbaltáztam Ittenem Ittenem :)

 

               Jáj, hová tudjak elbujdokolni? Most mondjátok meg, úgy jövök megyek a lakásban mint a mérgezett egér és jár a szemem mind a kettő, kutatja azt a talpalatnyi helyet, azt a lukat, azt a parányi kis zugot, ahol csöppnyi enyhülést kapna a szervezetem, de minden hiába. Nem baj cukkeróim, oka van annak, hogy még éltünkben megtapasztaljuk ezt a hőséget, jobban bírjuk majd a pokleszban, ahogy Vitéjz Lájszló mondotta volt :))

Holnap jelentkezem, tsóúk összevissza - megmondtampontén.

 

               Nem tudom ki, hogy van vele, de most nagyon szenvedek, annyira, hogy nem is jut eszembe semmi frappáns. Még a laptopot is féltem, lassan szottyos lesz a melegtől :) Mindegyre az a felkiáltás akar kitörni belőlem, hogy belepusztuloooooooook, de tartom magam, bár kicsit megolvadtak a pilléreim :)) 

               Most szívesebben meglesnék egy tavat, minthogy szaporítsam a szavat :D (jaj csak a rím kedvéért), s nem is szaporítom, itten van az ötödik írás, fogyasszátok egészséggel. Míg olvastok én elmegyek lubick, pancs és zuhanyországba túlélni, még visszatérek.

Olvassa naponta!

Alcím: A vallás és egy „világi” hírportál

 

               Kérem alássan, olyannyira bennfentes vagyok immár a média, ezen belül az internetes újságírás világában, hogy csak na! Utólag ezzel tudom csak magyarázni magamnak azt az igen elitélendő magatartást, hogy késlekedtem ezen cikk megírásával. Erik testvér ugyanis arra kért – nagy-nagy megdöbbenésemre –, hogy arról írjak, miért jelennek meg vallással kapcsolatos cikkek (olykor szakmai tekintetben is már-már igényesen) az egyik igen szép internetes hírportálon. Nahát, erre olyan kézenfekvő a válasz, hogy azóta sem tudom megfogalmazni. Azaz a kedves Olvasót arra buzdítom, ha a válaszra kíváncsi, hát ne olvassa tovább ezt az írást, mert azt nem leli meg. Javallom viszont azoknak a cikkem olvasását, akik kíváncsiak némi bennfentességre egy hírportál életéből.

               Kezdjük mindjárt axiómákkal. A vallás, az evangélium hirdetése úgynevezett közszolgálati feladata bármely újságnak, így az internetesnek is. Főleg az a nagykárolyi és környékbeli olvasókhoz szólónak, hiszen errefele még nem sikk nem élni a hitet. Amúgy utóbbi orgánumnak is fenntartói felé irányuló törekvése olvasót vonzani. Ennek megfelelően nem lehet reklámokkal teleaggatni az adott oldalt. Kellenek hát a hírek. A legolcsóbbak a hírügynökségi anyagok (olykor ingyenesek) – hiszen ezek tálalását elég egy alkalmazottra bízni, akinek legfeljebb az olvasóközönséghez kell az adott írásokat igazítania (a ’hazai’ kifejezést ’magyarországinak’ átírni). Pénz- és leginkább időigényesek az úgynevezett helyi anyagok. Sajnos nem feltétlenül ezek a legolvasottabbak. Ugyanakkor ezek eredményezik a reklámot, azaz a fenntartó örömérzetét. Merthogy minden ilyen írás eljut egy kisebb-nagyobb olvasóközönséghez, végső soron pedig a politikumhoz, amely (tetszik, vagy nem tetszik) a legfőbb reklámozó. (Önként vállalt cenzúra végett a főnökhöz is eljutottak e sorok. „Hogy a politikum lenne a legfőbb szponzor, ránk ez, sajnos vagy sem, nem érvényes.” – tudatta.) A képlet tehát egyszerű: olyan anyagoknak kell lennie egy adott olvasóközönséget megcélzó portálon, amelyek egyrészt bírnak hírértékkel, olvasmányosak, másrészt sajátságosak. Nagyjából ezen koncepció mentén vállaltam munkát mint szerkesztő (a munkakönyvben sajnos „csak” riporter szerepel) az újonnan induló Nagykároly.ro nevű, a http://nagykaroly.szatmar.ro/index.php hivatkozáson elérhető kisrégiós hírportálnál. Elindult az újság (eleinte persze vártam, hogy majd reggel olvassam is a kinyomtatottat). Majd jöttek az olvasói visszajelzések: ezt az írást többen olvasták, mint amazt. És lássuk a csodát! Íme, a legolvasottabb 50 anyag címe (no jó, megkegyelmezek, s bizonyos elgondolás mentén csoportosítom őket). 

                A legolvasottabb (igen nagy fölénnyel – az alkalmat megragadva szabadkozom amiatt, hogy nem „nyújtok át” konkrét adatokat, de az arra kíváncsiak különféle internetes oldal olvasottságát nyilvántartó internetes portálokon – pl. trafic.ro – nagyjából meglelik) címe ez: Macskaszépségverseny: elindult a szavazás. Messze, több mint kétszer annyian olvasták, mint az azt követő, de nem önreklám jellegű, Szombat éji láz a Joy Beach Clubban címűt.

               A következő, a toplistán az előkelő 5. helyezést elérő a VV naivából plasztikcica című, a Blikk.hu-ról kölcsönzött anyag. A sorban a következő, jellegében más anyag a Kínai ételkülönlegességek Nagykároly szívében című. Ez nem titkoltan, azaz X-szel jelzetten reklámanyag. A soron következő nem reklámanyag, a címe: Egy károlyi srác az X-Faktor kapujában. A zene a mindene. Sajnos Eduárdnak végül nem sikerült bekerülnie a döntőbe…

               De folytassuk: A szeretetről szól Barsi Balázs ferences testvér. Nos, ez egy amolyan szimpla tudósítás egy eseményről, Barsi Balázs atya egy kaplonyi lelkigyakorlati áhítatáról. Az íráshoz több fénykép és egy rövid mozgóképes felvétel is társul. Az írás még aznap este felkerült a világhálóra, s vélhetően a Google-n a ferences testvérre, illetve a szeretet kifejezésre rákeresők figyelmét megragadta. Hogy pontosan hányan olvasták is az anyagot, nem tudom, a szerkesztői felület mindössze arról árulkodik, hányszor nyitották azt meg (csak nem állom meg: sok-sokezer alkalommal…). Ballagtak az elméletisek a következő tudósítás kevéssé blikkfangos címe.

               Nyilvánvalóan egy-egy hírportált elsősorban fiatalok keresnek fel, s ilyen tekintetben a Nagykárolyi Elméleti Gimnázium (egykori) diákjai igencsak élenjárók: amelyik címben szerepel az ’elméleti’ kifejezés, több ezer kattintásra számíthat. Így a következő anyag címe: Európai szintű lett az elméleti gimnázium. Régi fegyvereket találtak – a társportáltól, a Szatmár.ro-tól kölcsönzött anyag arról ad hírt (persze minden egyéb sajtóorgánumot időben messze megelőzve például a különböző közösségi portálok, így Facebook segítségével), hogy 11 fegyverre bukkantak a Károlyi-kastélyban.

              A lokálpatriotizmussal magyarázható a következő anyag: Nagykárolyiak a Nagy vagy!-on. Ismét a keresztényi értékrend következik: Nézzük a GPS-t, és az árokba hajtunk címmel jelent meg egy interjú Barsi Balázs atyával, amely amúgy rögvest a fentebbi tudósítás után készült, igaz, pár nappal később lett publikálva. Egy sajnálatos hír a soron következő: Megállt a szíve a diáklánynak.

A fentieket értelmezni nem tisztem.

Megyeri Tamás Róbert

Megjelent a csíksomlyói ferences rendház Csíksomlyó üzenete című periodikájában 2012 húsvétján

             Mehetnek a lájkok :)

            Visszajöttem a pancsból, mit mondjak, semmivel sem érzem jobban magam. Igyekezzetek túlélni, télen találkozunk :D tsóúk mindenkinek: megmondtampontén :)

Vicceltem, holnap jön a hatodik :)

           Itt vagyok, ragyogok mint a fekete szurok. Megjegyzem, úgy is érzem magam mint egy adag nyúlós, ragadós izémizémicsoda. Istenesen béfűtöttek ám. El merem mondani, hogy ehun a nappalimban, ahun ezekben a percekben ücsörgök, pontosan 31 fok van, hááááááát, hogy is mondjam csak, nem fázom, amán tutifix :))

           Szemben velem egy ventillátor, jobb oldalamon egy üveg ásványvíz, bal oldalamon egy "spriccoló", úgyértem nem személy :D, hanem flakon, benne finom nagykárolyi csapvíz. Időről időre adok az arcomnak -és nem csak- egy-egy "dózist", az maga a három másodperces mennyország ebben a pokolban. No, de nyár van és mint ilyen, hőség is ...bár ez már inkább vájgyékápulméu kategória :)) 

Ííííííííííígy ...

           Ugye, az elmúlt napokban szűkebb pátriámon kívül leledztem, azért írtam kevesebbet. Jó helyen voltam, szép vót, jó vót, elég is vót, minden nap leégtem a 45 fokos prérin, egy becsületes fotográfiával nem szolgálhatok, mert mindegyiken olyan vagyok mint egy gigantikus homár :DDD, most kell két hét míg regenerálódom :DD, nade megérte, meg bíz ám. Ezúton is köszönöm P.Tündének, hogy "elkergetett" vakációzni. Tünde, köszönöm :)

           Ennyit néhány napos távollétemről, melyről regéket tudnék zengedezni, de talán majd máskor.

           Biztosan észrevettétek, hogy lassan felengedtek néhányan a Közkincs olvasói közül és írókká avanzsáltak, immár hárman is. A negyedik anyagot is megkaptam, holnap osztom. (ez itt a reklám helye:))

           Nagyon kedves leveleim is érkeztek, azokat mind mind köszönöm, igazán jólesik, hogy ennyien bírjátok a "cicusztájlt" :)), ígérem, igyekszem megtartani. 

           A következő sorokat is tegnap kaptam: 

           idézőjelkinyitva    Szia! Beszéltük az én életem párjával, hogy felajánlanánk 3 bögrét a dobogósoknak...először a károlyi kastélyosra gondoltam, aztán Imi inkább Rád bízná a döntést, majd te kitalálod mi vagy ki legyen rajta. Mit szólsz? Remélem elfogadod az ajánlatot....nem sok, de gondoltam örülni fogsz, mert szeretünk, olyan Zitucicus vagy:)))))    idézőjelbééézárva.

            Háhááááááá, hát, hogy a viharba ne örülnék?! A nagy örömhír námbör ván az volt, mikor a nagykároly.ro főszerkesztője közölte velem, hogy szívesen közölné a legtöbb lájkot kapó írást, aztán jött a nagy örömhír námbör túúúú, és alig tértem magamhoz. Mikor elolvastam a levelet, az 50 fok ellenére háromszor féllábon körbeugrándoztam a nappalimat, közben artikulálatlan hangokat adtam ki magamból, melyekkel azt akartam mondani, hogy: dejóóóóóóóóóóó dejóóóóóóóóóóóó :)) (a többit a fantáziátokra bízom :D) Miután abbahagytam az örömködést, meglestem a bögréket és a kastélyt ábrázolóra esett a választásom. Ezen a linken tudjátok meglesni és lájkolni sem szégyen az oldalt ;) 

http://www.facebook.com/photo.php?fbid=188526877920869&set=a.188520834588140.41988.188360351270855&type=3&theater

             Szóval, úgy áll a helyzet, hogy az Alkotói verseny első három helyezettje gazdagabb lesz egy ilyen csodaszépséges bögrével, mindhárom helyezett kap könyvjutalmat, illetve a legjobb írás megjelenik a nagykároly.ro oldalon. Ez azért már nagyon szépséges nemdebár? Valami hasonló lehet az igazi civil összefogás és, tudom, ha "kicsiben" működik, akkor "nagyban" is fog :)

            A verseny tehát folytatódik. Kutakodjatok az emlékeitek között és írjátok meg, majd küldjétek el a kozkincs@hotmail.com email címre, hogy közkinccsé tehessem. 

            Most pedig bogaraim, megyek, megtöltöm a fürdőkádamat vízzel, ugyanis hajnali kettőkor önkívületi állapotban ébredtem fel és csak egy zuhany segíthetett volna, ha lett volna ápö, ezért egy flakony ásványvízzel oldottam meg a dolgot, álánátűr magamra öntve mindazösszeset. Csókoltatom az apaszervet, nekik is csodás napokat kívánok, mindenféle harag nélkül, hiszen azzal csak magamnak, magamban tennék kárt :D

            Itt most valami levegőfagyasztó cukimukiságot kellene mondanom, de nem jut eszembe semmi más, mint az, hogy: masesokhóhullott :D

            Parányi enyhülést, esőt és tsupa tsupa bódottágot kévánok kezicsókolom, innen a harmadik emeletről, a 31 fokból. Tsóúk ;)

              "Bezzeg az én időmben"- hallottam sokszor e mondatot nagyszüleimtől, s valahányszor "megcsapták" füleim e szavak, mindig arra gondoltam, hogy mit akarnak ezzel mondani....hogy régen jobb volt? Á, dehogy! Hiszen mivel lenne jobb mint a mostani...hiszen van már Tv, telefon - melyen bárkit elérhetünk( feltéve ha tudjuk a számát :) ), számitógép, autó...stb.

                Nem vagyok idős, sőt inkább gyerek még, de azt kell, hogy mondjam, hogy igazuk volt ezeknek a "bölcs" embereknek!

Ahogy halad az idő előre, másodpercről másodpercre változik a világ.

                Nézzünk csak ki a játszóterekre. Abban az időben, mikor én voltam gyerek, a nappalok soha nem voltak elég hosszúak, s este, sőt éjfélkor a szülők már olykor mérgesen kiáltottak ki, hogy bizony elég a játszásból mára. Ki ne emlékezne a bujócskázásra, a fáramászásokra, az ugrókötelezésekre, vagy mikor bélyeget vagy szalvétákat cseréltünk...mikor még "harc" folyt a játszótérért...

S most???

                Szomorúan nézek ki szobám ablakából, s azon tűnödök, hogy hol vannak a mai gyerekek!? Gyönyörűen süt a nap, s a játszótéren egy lélek  nem mászkál...nem is tudom mikor láttam utóljára, hogy valaki hintázna...elég szomorú.

                Vagy ott a Szenteste...régen alig vártam, hogy hazafele menett a templomból, együtt énekeljünk az utcán a szomszédokkal, barátokkal. Most pedig, úgy tapasztalom, hogy  a Karácsony már semmi másról nem szól, csak az ajándékozásról...hogy megvegyük a gyereknek a legújabb telefont, mp3 lejátszót, és még sorolhatnám...