Szép napot minden Közkincs olvasónak.
A következőkben Léb Erzsébet emlékezik, fogadjátok szeretettel.
***
Legyen, vagy ne legyen...
(és ha igen, miért nem...?)
A napokban, valamelyik reggel, mikor az agyam éppen jött kifelé az alfából, az alábbiakban leírt történet jutott eszembe. Először elcsodálkoztam, hiszen már évek óta nem beszéltem senkivel ilyesmiről. Ameddig még Édesapám megvolt, sokat emlegettük, mert neki ez volt mindenkori színpadi működéseim kedvence; de annak az estének a „hőse”, vagy inkább hősnője, Bogáti Iluci volt számára. Olyan szeretettel tudta mondani: „Az a pici kis asszonyka... amilyen határozottan ütötte le az első akkordokat...” (Édesanyám, a legszigorúbb kritikusom... - csak megölelt.)
Nade, ne vágjunk a dolgok elejébe. Azt hiszem, hogy a sok udéméréről szóló mese, és az egyik fiatalember vágya egy nagykárolyi színházra alakította ki a „célkeresztet” az én fejemben, hogy pont ezt a történést szúrja ki.
1990-et írtunk, és Kölcsey évet hirdetett meg minden kisebb vagy nagyobb szervezet, még a nagykárolyi udéméré es. Egy egész eseménysorozat épült föl különböző ötletekből; a sorozat egyik mozzanata egy színházi előadás volt, saját erőből, amit mindenki természetesnek vett, hogy én fogom összeállítani, és színpadra tenni. DE még az egyik választmányi ülésen el is hangzott, Járai Ernő bácsi szájából, hogy „akkor most Bettykét hivatalosan is felkérjük...” (Annak ellenére, hogy nagyon sokszor nem értettem egyet Ernő bácsival, én nagyon tiszteltem, és szerettem őt, és – azzal hízelgek magamnak, hogy – ez talán kölcsönös volt.) Aztán – érzésem szerint – ebbéli felkérését viszonylag rövid időn belül meg is bánta, szegény.
Kölcsey vers-összeállítást – mint az nagyon hamar kiderült – nem is volt olyan egyszerű megvalósítani már papíron sem, mert eltelt egy kicsi idő azóta, hogy Kölcsey megírta verseit, és hát kicsit másként használjuk már a nyelvet. Van például egy olyan verse, mely így kezdődik, hogy aszongya: „Nyögve kél az esti szellet,/Balzsam illat szárnyain...” No, ezt manapság (de már húsz évvel ezelőtt is) színpadon – annyira azért nem annyira ildomos elmondani... (Egyik próbán, amikor idéztem ezt a verset, Szabó Tibi stand-a-pede el is játszotta, szavak nélkül.)
Maga a műsor Kádár Feri egy nagyszerű tanulmányával kezdődött, melyet erre az alkalomra írt (örök hála és köszönet érte). Aztán következett néhány költemény Kölcseyről (Kádár Feri és Fényi Pista bácsi; azt hiszem, három volt, de a harmadikra már nem emlékszem.) Aztán pedig Kölcsey versei, de úgy, hogy váltakozott egy elmondott, meg egy énekelt vers. Drága Bogáti Iluci másodszor is hagyta magát általam „bolondítani” azzal, hogy megzenésítette azokat a verseket, amelyekről úgy gondoltuk, hogy dal szövegnek elfogadhatóbbak. Én nem értek a zenéhez, és nem tudom technikailag megállapítani a dalok értékét, de szinte már hihetetlen módon, mindig pontosan azt az atmoszférát adta vissza, amit én megálmodtam. (Vajon elmondtam-e Ilucinak elég érthetően és elég sokszor, milyen sokat jelentett az nekem, és mindannyiunknak, akik az előadásban részt vettünk? vajon tudta-e? Már sohasem kérdezhetem meg tőle...) A vereseket pedig olyan egymásutánban sorakoztattam föl, hogy felfejlődjenek a himnusz szövegéig; tervem szerint először el kellett hangzania magának a versnek, utána pedig elénekeljük, Iluci zongorakíséretével, ugyanúgy, mint a többi verset is (csak egy kicsit – értelemszerűen – másként, mertháthogy a magyar himnusz, amióta megvan, csak egy van). Természetesen majd bekapcsolódik a közönség, és a nézők is állva énekelnek majd velünk. Ez így természetes, nem is hiszem, hogy eredetileg ez utóbbi mozzanaton gondolkodtam volna.
Miután a zene is megvolt, én meg kitaláltam, hogy melyik verset kinek a nyakába varrom, elkezdtük a próbákat; valahogy a választmány tudomást szerzett a műsor milyenjéről. (Most még az is eszembe jut, hogy lehet, elvárták volna, hogy bemutassam a műsört, kvázi ENGEDÉLYEZTESSEM, akkor viszont még a gondolat árnyéka sem fordult meg a fejemben! Elvégre már 1990 volt!
És akkor különféle emberek elkezdtek engem „puhítani”: hogy a magyar himnusz(cöcöcö)..., hogy mégiscsak a színházról beszélünk és nem templomról ... (és akkor hol is van a művészet temploma?) és hogy talán mégsem kellene (nahát-nahát) elénekelni, kockázatos is lehet (ajajaj, ki tudja, mi meg nem történhet)...
Őszintén szólva, az első két-három ilyen – meglehetősen félénk – megnyilvánulásról azt gondoltam, hogy vicc. De tényleg! Aztán odáig fajult a dolog, hogy még Szikszai Rémuszt is, aki akkor már színiakadémista volt, rávették (fogalmam sincs, hogy ki, mert „betyárbecsületből” nem volt hajlandó megmondani), hogy beszéljen le arról, hogy a himnusszal fejezzük be az előadást, mondván, hogy ez hatásvadászat! Nade, kérdem én: miért tesz valaki bármit is színpadra? mert valamilyen hatást akar elérni. Ha nincs üzenetem, mondanivalóm, ha nem érzem úgy, hogy feladatom van, akkor minek? Vagy komolyan veszem a „deszkákat”, vagy közelébe se menjek – persze, ez csak az én szubjektív véleményem...
A dolog fokozatosan eszkalálódott, és én úgy éreztem, magyaráztam már eleget a bizonyítványomat; elszakadt a cérna, és egyik választmányi ülésen, nagggyon halkan, és nagggyon tagoltan – hogy mindenki megértse – elmondtam, hogy én Kölcsey emlékműsort himnusz nélkül nem tudok, de leginkább nem vagyok hajlandó színpadra tenni; amennyiben a tisztelt választmány ezzel nem ért egyet, akkor csak nyugodtan szervezze valaki más az emlékműsort. Ezt azért már senki nem vállalta, szavaimat hatalmas csend követte, és nekem erről senki nem szólt többet egyetlen szót sem.
Próbákon, természetesen, előjöttek a kishitű gondolatok, hogy mi lesz, ha a közönség nem fog felállni, ha nem kapcsolódnak be az éneklésbe... válaszaimnak az volt a lényege, hogy majd alkalmazkodunk. De valahol, lelkem mélyén én egyetlen pillanatig sem kételkedtem...
Aztán elérkezett az előadás napja, valamikor szeptember végén, talán.
Idő volt, kikukucskálok a függönyön – hát nem hogy fél terem, de csak elszórtan, néhányan ülnek a nézőtéren. És telik az idő (természetesen közel sem olyan gyorsan, mint ahogy az akkor nekem tűnt), és hát mondjuk ki: közönség – hát, az nincs. Ekkor Dénes András versmondónk, aki szeretett volna segíteni nekem „nagy kétségbeesésemben”, előre szaladt, és lélekszakadva jött vissza mondani, hogy nehogy kezdjünk, mert a kasszánál áll a hatalmas sor. Kénytelen-kelletlen, kimentem a függöny elé, és elnézést kértem azoktól, akik pontosak voltak, mondván, hogy amíg a sor tetemesen nem fogy, addig ők fognak szenvedni; megértően mosolyogtak, hiszen mindannyian ismertük ezt a jellegzetesen nagykárolyi habitust: ha valami hétre van meghirdetve, elég odaérni fél kilencre (kicsi túlzással, na).
Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy megtelt a terem.
Majd zajlott szépen a műsor a maga rendjén. Elérkeztünk a végére, amikor is Szabó Tibi elmondta a himnusz összes versszakát – nem deklamálva, nem „szavalva” – hanem ahogy azt ő érezte, és ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. (Lehet, hogy nem véletlenül kapta a Jászai Mari díjat, ugye.) Igen ám, de a közönség nagyon tapsolt, még kezdtek a tapshoz föl is állni; kétségbeesett pillantások röpködtek felém az előadók részéről: most mi lesz, a himnusz halk bevezető dallamát még csak meg sem fogják hallani, azt hiszik, vége az előadásnak! De Iluci nem engedte lelőni a „slusszpoént”: nagyon erőteljesen és határozottan, jó hangosan, hogy a nézőtéren gyaníthassák, itt még történik valami, indította a himnuszt. Mi, akik a színpadon voltunk, lassan előre mentünk, hogy ezzel is invitáljuk a közönséget: kapcsolódjanak be az éneklésbe. (Mondjuk én annyira nem énekeltem, mert hirtelen valami úgy elkezdte szorítani a torkomat, hogy egyetlen hang sem jött ki belőlem; megaztán el is voltam foglalva azzal, hogy fürkésztem a közönséget.). A Nagyérdemű ezúttal el volt tévedve: nem értette, mi történik; ki ült, ki állt, ki tapsolt, kinek tátva maradt a szája, kinek meg két tenyere egymás felé fordítva a tapshoz, lefagyott a levegőben. Én már kezdtem kétségbeesni: gyerünk már, most mi lesz? hát ez az én közönségem! '89 őszén is ők voltak itt, ugyanebben a teremben, és az az előadás bizony kemény politikai üzenetet hordozott, még ott lenni is jelenthetett volna veszélyt, csak nem MOST fognak cserben hagyni?
Ez az egész nem tarthatott tovább a pillanat néhány töredékénél, de nekem évszázadoknak tűnt. (...„száz év magány”? említésre sem méltó ahhoz képest, amit én akkor éreztem.)
Aztán a taps elhalt, mindenki felállt, és – ki tudja hány évtized után először – a nagykárolyi színházban felhangzott a magyar himnusz.
Rég volt, és igaz volt. Márpedig ami igaz, az szép.
Következő március 15-én már természetes volt, hogy azzal fejeződik be az ünnepi műsor. Azt Fischer Ildikó rendezte, és ha netalán megpróbálta volna valaki lebeszélni a záró himnuszról, biztos vagyok benne, hogy szóba sem állt volna az illetővel. Pedig akkor az első sorban, velünk szemben, ott ült Nagykároly rendőrkapitánya. De ez már egy másik történet...
Jut is eszembe, ...nem, nem hagyott cserben a közönség(em)...
Arról a közönségről – mely még '89 október végén végigülte volt a három vers-összeállítás uszkve másfél óráját az évek óta fűtetlen, szellőzetlen színházteremben... műsort, mely igenis „hatásvadász” volt, mely után csak üzenetek jöttek: „megértettük, mikor lesz a következő?”, mely után sokan viccesen megegyeztek, hogy abban az időpontban teljesen máshol voltak együtt és söröztek – arról a közönségről mindig is úgy éreztem, hogy „az enyém”... bocsánat, ha ez nagyképűségnek tűnik, de én arra a Nagyérdeműre mindig nagyon büszke voltam, és az is maradok...
***
... Drága barátaim, van úgy, hogy az ember szavak nélkül marad. Nem hiszem, hogy mondanom kell, hogy szeressétek Betty sorait, hiszen minden betűje önmagáért beszél és én ezt most hálásan köszönöm.
-megmondtampontén-
Legyen, vagy ne legyen...
(és ha igen, miért nem...?)
(és ha igen, miért nem...?)
A napokban, valamelyik reggel, mikor az agyam éppen jött kifelé az alfából, az alábbiakban leírt történet jutott eszembe. Először elcsodálkoztam, hiszen már évek óta nem beszéltem senkivel ilyesmiről. Ameddig még Édesapám megvolt, sokat emlegettük, mert neki ez volt mindenkori színpadi működéseim kedvence; de annak az estének a „hőse”, vagy inkább hősnője, Bogáti Iluci volt számára. Olyan szeretettel tudta mondani: „Az a pici kis asszonyka... amilyen határozottan ütötte le az első akkordokat...” (Édesanyám, a legszigorúbb kritikusom... - csak megölelt.)
Nade, ne vágjunk a dolgok elejébe. Azt hiszem, hogy a sok udéméréről szóló mese, és az egyik fiatalember vágya egy nagykárolyi színházra alakította ki a „célkeresztet” az én fejemben, hogy pont ezt a történést szúrja ki.
1990-et írtunk, és Kölcsey évet hirdetett meg minden kisebb vagy nagyobb szervezet, még a nagykárolyi udéméré es. Egy egész eseménysorozat épült föl különböző ötletekből; a sorozat egyik mozzanata egy színházi előadás volt, saját erőből, amit mindenki természetesnek vett, hogy én fogom összeállítani, és színpadra tenni. DE még az egyik választmányi ülésen el is hangzott, Járai Ernő bácsi szájából, hogy „akkor most Bettykét hivatalosan is felkérjük...” (Annak ellenére, hogy nagyon sokszor nem értettem egyet Ernő bácsival, én nagyon tiszteltem, és szerettem őt, és – azzal hízelgek magamnak, hogy – ez talán kölcsönös volt.) Aztán – érzésem szerint – ebbéli felkérését viszonylag rövid időn belül meg is bánta, szegény.
Kölcsey vers-összeállítást – mint az nagyon hamar kiderült – nem is volt olyan egyszerű megvalósítani már papíron sem, mert eltelt egy kicsi idő azóta, hogy Kölcsey megírta verseit, és hát kicsit másként használjuk már a nyelvet. Van például egy olyan verse, mely így kezdődik, hogy aszongya: „Nyögve kél az esti szellet,/Balzsam illat szárnyain...” No, ezt manapság (de már húsz évvel ezelőtt is) színpadon – annyira azért nem annyira ildomos elmondani... (Egyik próbán, amikor idéztem ezt a verset, Szabó Tibi stand-a-pede el is játszotta, szavak nélkül.)
Maga a műsor Kádár Feri egy nagyszerű tanulmányával kezdődött, melyet erre az alkalomra írt (örök hála és köszönet érte). Aztán következett néhány költemény Kölcseyről (Kádár Feri és Fényi Pista bácsi; azt hiszem, három volt, de a harmadikra már nem emlékszem.) Aztán pedig Kölcsey versei, de úgy, hogy váltakozott egy elmondott, meg egy énekelt vers. Drága Bogáti Iluci másodszor is hagyta magát általam „bolondítani” azzal, hogy megzenésítette azokat a verseket, amelyekről úgy gondoltuk, hogy dal szövegnek elfogadhatóbbak. Én nem értek a zenéhez, és nem tudom technikailag megállapítani a dalok értékét, de szinte már hihetetlen módon, mindig pontosan azt az atmoszférát adta vissza, amit én megálmodtam. (Vajon elmondtam-e Ilucinak elég érthetően és elég sokszor, milyen sokat jelentett az nekem, és mindannyiunknak, akik az előadásban részt vettünk? vajon tudta-e? Már sohasem kérdezhetem meg tőle...) A vereseket pedig olyan egymásutánban sorakoztattam föl, hogy felfejlődjenek a himnusz szövegéig; tervem szerint először el kellett hangzania magának a versnek, utána pedig elénekeljük, Iluci zongorakíséretével, ugyanúgy, mint a többi verset is (csak egy kicsit – értelemszerűen – másként, mertháthogy a magyar himnusz, amióta megvan, csak egy van). Természetesen majd bekapcsolódik a közönség, és a nézők is állva énekelnek majd velünk. Ez így természetes, nem is hiszem, hogy eredetileg ez utóbbi mozzanaton gondolkodtam volna.
Miután a zene is megvolt, én meg kitaláltam, hogy melyik verset kinek a nyakába varrom, elkezdtük a próbákat; valahogy a választmány tudomást szerzett a műsor milyenjéről. (Most még az is eszembe jut, hogy lehet, elvárták volna, hogy bemutassam a műsört, kvázi ENGEDÉLYEZTESSEM, akkor viszont még a gondolat árnyéka sem fordult meg a fejemben! Elvégre már 1990 volt!
És akkor különféle emberek elkezdtek engem „puhítani”: hogy a magyar himnusz(cöcöcö)..., hogy mégiscsak a színházról beszélünk és nem templomról ... (és akkor hol is van a művészet temploma?) és hogy talán mégsem kellene (nahát-nahát) elénekelni, kockázatos is lehet (ajajaj, ki tudja, mi meg nem történhet)...
Őszintén szólva, az első két-három ilyen – meglehetősen félénk – megnyilvánulásról azt gondoltam, hogy vicc. De tényleg! Aztán odáig fajult a dolog, hogy még Szikszai Rémuszt is, aki akkor már színiakadémista volt, rávették (fogalmam sincs, hogy ki, mert „betyárbecsületből” nem volt hajlandó megmondani), hogy beszéljen le arról, hogy a himnusszal fejezzük be az előadást, mondván, hogy ez hatásvadászat! Nade, kérdem én: miért tesz valaki bármit is színpadra? mert valamilyen hatást akar elérni. Ha nincs üzenetem, mondanivalóm, ha nem érzem úgy, hogy feladatom van, akkor minek? Vagy komolyan veszem a „deszkákat”, vagy közelébe se menjek – persze, ez csak az én szubjektív véleményem...
A dolog fokozatosan eszkalálódott, és én úgy éreztem, magyaráztam már eleget a bizonyítványomat; elszakadt a cérna, és egyik választmányi ülésen, nagggyon halkan, és nagggyon tagoltan – hogy mindenki megértse – elmondtam, hogy én Kölcsey emlékműsort himnusz nélkül nem tudok, de leginkább nem vagyok hajlandó színpadra tenni; amennyiben a tisztelt választmány ezzel nem ért egyet, akkor csak nyugodtan szervezze valaki más az emlékműsort. Ezt azért már senki nem vállalta, szavaimat hatalmas csend követte, és nekem erről senki nem szólt többet egyetlen szót sem.
Próbákon, természetesen, előjöttek a kishitű gondolatok, hogy mi lesz, ha a közönség nem fog felállni, ha nem kapcsolódnak be az éneklésbe... válaszaimnak az volt a lényege, hogy majd alkalmazkodunk. De valahol, lelkem mélyén én egyetlen pillanatig sem kételkedtem...
Aztán elérkezett az előadás napja, valamikor szeptember végén, talán.
Idő volt, kikukucskálok a függönyön – hát nem hogy fél terem, de csak elszórtan, néhányan ülnek a nézőtéren. És telik az idő (természetesen közel sem olyan gyorsan, mint ahogy az akkor nekem tűnt), és hát mondjuk ki: közönség – hát, az nincs. Ekkor Dénes András versmondónk, aki szeretett volna segíteni nekem „nagy kétségbeesésemben”, előre szaladt, és lélekszakadva jött vissza mondani, hogy nehogy kezdjünk, mert a kasszánál áll a hatalmas sor. Kénytelen-kelletlen, kimentem a függöny elé, és elnézést kértem azoktól, akik pontosak voltak, mondván, hogy amíg a sor tetemesen nem fogy, addig ők fognak szenvedni; megértően mosolyogtak, hiszen mindannyian ismertük ezt a jellegzetesen nagykárolyi habitust: ha valami hétre van meghirdetve, elég odaérni fél kilencre (kicsi túlzással, na).
Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy megtelt a terem.
Majd zajlott szépen a műsor a maga rendjén. Elérkeztünk a végére, amikor is Szabó Tibi elmondta a himnusz összes versszakát – nem deklamálva, nem „szavalva” – hanem ahogy azt ő érezte, és ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. (Lehet, hogy nem véletlenül kapta a Jászai Mari díjat, ugye.) Igen ám, de a közönség nagyon tapsolt, még kezdtek a tapshoz föl is állni; kétségbeesett pillantások röpködtek felém az előadók részéről: most mi lesz, a himnusz halk bevezető dallamát még csak meg sem fogják hallani, azt hiszik, vége az előadásnak! De Iluci nem engedte lelőni a „slusszpoént”: nagyon erőteljesen és határozottan, jó hangosan, hogy a nézőtéren gyaníthassák, itt még történik valami, indította a himnuszt. Mi, akik a színpadon voltunk, lassan előre mentünk, hogy ezzel is invitáljuk a közönséget: kapcsolódjanak be az éneklésbe. (Mondjuk én annyira nem énekeltem, mert hirtelen valami úgy elkezdte szorítani a torkomat, hogy egyetlen hang sem jött ki belőlem; megaztán el is voltam foglalva azzal, hogy fürkésztem a közönséget.). A Nagyérdemű ezúttal el volt tévedve: nem értette, mi történik; ki ült, ki állt, ki tapsolt, kinek tátva maradt a szája, kinek meg két tenyere egymás felé fordítva a tapshoz, lefagyott a levegőben. Én már kezdtem kétségbeesni: gyerünk már, most mi lesz? hát ez az én közönségem! '89 őszén is ők voltak itt, ugyanebben a teremben, és az az előadás bizony kemény politikai üzenetet hordozott, még ott lenni is jelenthetett volna veszélyt, csak nem MOST fognak cserben hagyni?
Ez az egész nem tarthatott tovább a pillanat néhány töredékénél, de nekem évszázadoknak tűnt. (...„száz év magány”? említésre sem méltó ahhoz képest, amit én akkor éreztem.)
Aztán a taps elhalt, mindenki felállt, és – ki tudja hány évtized után először – a nagykárolyi színházban felhangzott a magyar himnusz.
Rég volt, és igaz volt. Márpedig ami igaz, az szép.
Következő március 15-én már természetes volt, hogy azzal fejeződik be az ünnepi műsor. Azt Fischer Ildikó rendezte, és ha netalán megpróbálta volna valaki lebeszélni a záró himnuszról, biztos vagyok benne, hogy szóba sem állt volna az illetővel. Pedig akkor az első sorban, velünk szemben, ott ült Nagykároly rendőrkapitánya. De ez már egy másik történet...
Jut is eszembe, ...nem, nem hagyott cserben a közönség(em)...
Arról a közönségről – mely még '89 október végén végigülte volt a három vers-összeállítás uszkve másfél óráját az évek óta fűtetlen, szellőzetlen színházteremben... műsort, mely igenis „hatásvadász” volt, mely után csak üzenetek jöttek: „megértettük, mikor lesz a következő?”, mely után sokan viccesen megegyeztek, hogy abban az időpontban teljesen máshol voltak együtt és söröztek – arról a közönségről mindig is úgy éreztem, hogy „az enyém”... bocsánat, ha ez nagyképűségnek tűnik, de én arra a Nagyérdeműre mindig nagyon büszke voltam, és az is maradok...
***
... Drága barátaim, van úgy, hogy az ember szavak nélkül marad. Nem hiszem, hogy mondanom kell, hogy szeressétek Betty sorait, hiszen minden betűje önmagáért beszél és én ezt most hálásan köszönöm.
-megmondtampontén-
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nagykarolyikozkincs.blog.hu/api/trackback/id/tr554645620
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.