Mikor útjára bocsátottam a Közkincset, engem egyetlen cél vezérelt, mégpedig az, hogy azok a vagány emberek, akik "csak civilek", jómunkásemberek, értelmiségiek, nyugdíjasok, valamilyen módon (újra) kapcsolatba lépjenek egymással. Úgy éreztem, és érzem most is, hogy kisvárosunkból hiányzik a civil összefogás, pedig hiszem, hogy az úgynevezett civil emberek közösen képesek hegyeket megmozdítani. A környezetemben nagyon sok ember van, aki úgy gondolta, hogy, ha érdemben tenni akar, akkor politizálnia kell, majd, mikor megadatott neki a lehetőség, mintha lankadt volna a tenni akarása, vagy azért mert falakba ütközött és "széttörtékazálmait", vagy azért, mert asszimilálódott vagyis beolvadt, átvette a megszokott tempót. Mindegy, nem tisztem megítélni, hogy ki, mit, miért csinál vagy csinált, viszont egy dologban nagyon hiszek és az nem más mint a civil kurázsi :) mert egy civilnek nem fűződik érdeke semmihez, mert egy civil meggyőződésből teszi azt amit tesz ... márpedig, ebben a városban sokkal több a civil, mint a hivatásos politikus ;)
                         Elindítottam az Alkotói versenyt. Eleinte el voltam keseredve kicsit, mert senki nem írt, aztán Fazekas doki megtörte a csöndet és elindította az emlékezés lavináját az emberekben, akik pedig szépen sorra megosztották, közkinccsé tették élményeiket, megismerve ezáltal egymást anélkül, hogy találkoztak volna.
                         Egy ember írásából nagyon sok mindenre lehet ám következtetni, milyen a személyisége, a habitusa, stb stb ... és mindenki, kivétel nélkül őszintén beszélt az elmúlt időkről, vagyis magát adta át az olvasóknak, akik voltak is szépszámmal, hiszen 8000 lapletöltéstél tartunk :)
                         Egyik délután, vagy kora este kaptam egy levelet Árpitól, hogy, mi lenne, ha az eredményhirdetést összekötnénk egy jó kis evésivással, ahol találkozhatnánk egymással, beszélgethetnénk, vagyis jól éreznénk magunkat....
                         Így kezdődött ... aztán felgyorsultak az események, mert Árpi és Turcsi nem tétlenkedett, szervezkedtek, mindent magukra vállaltak, jöttek-mentek, sürögtek-forogtak és megcsinálták!!!!!!!!!
                        Vasárnap a lehető legjobb helyen egymás nyakába borulhattak azok az emberek, akik nem, vagy csak látásból ismerték egymást ...
                       A következőkben azt írom le, hogy én, hogyan éltem meg s talán a későbbiekben más is közkinccsé teszi azt, hogy számára mit jelentett a találkozás :)
                       Elég zsúfolt hétvégém volt. A cipellőmet ugyan nem, de a hangomat ottfelejtettem vidéken, ahol szombaton konferáltam, illetve azt a keveset ami megmaradt kiénekeltem a barátnőm menyegzőjén, ahonnan hajnalban jöttem haza dögfáradtan, merugyi illik a tánc egy olyan fiatal, filigrán hőgyeménynek mint amilyen én vagyok :D
                       Vasárnap délelőtt 11-kor megcsörrent a telefonom, még aludtam. Belerecsegtem csöndesen: hallóénvagyokmitakarszéskülönbeniskoránvanmégnekeméshunisvagyokén? :)))
                       A vonal túlsó végén Turcsi úrfi rendkívül finoman, állapotomra való tekintettel maximális óvatossággal közölte, hogy szedjem össze Brazíliát és sétáljak le a tetthelyre, mert nemsokára készen van az ebéd, zitucicu meg sehunsenincsen, bármennyire is meresztgetik a szemüket, meg másukat ...
                       Kikecmeregtem az ágyból, elkezdtem készülni, de valahogy nem tudtam a végére érni sehogyse, mert egyfeszt csörgött a bunkofon ...
- mentem zuhanyozni ... csörgött
- törölköztem ... csörgött
- felöltöztettem Brazíliát ... csörgött
- felöltöztettem magamon minden országot, erdőt, mezőt, patakot, folyót ... a telefon meg csak csörgött ...
                      Egy adott pillanatban éreztem, hogy, ha még egyszer megcsörren, farkasemberré változom és lenyelem ...
                      Na, összeszedtem magam, a bögréket, a könyveket, háromszor visszafordultam - mer "jajvajonkihúztamavasalót?" "jajhunapénztárcám?" "jajacigimetnefelejtsemmánitthun" - mire sikerült végre kiérni a lépcsőház elé, ahol viszont belémhasított, hogy "jajleszakadafejemahelyirű" ...nade menni kellett, várt a sokjóember meg a kis hely :)
                     Odaértem és ott voltak a cukorkák :)
                     Iku egy csupabűbáj és a férje is, Babika olyan szép és érzékeny, a férje egy tündér (persze fiútündér :)), Putovits Zsolti a zenebonás, aki nemcsak nótára gyújtott rá, hanem pipára is, és olyan illatos pipadohányt szívott, hogy öröm vót mellette szuszogni :)) és Tünde, akivel jókat röhögtünk azon, hogy a konyhai műveletek a nőktől ellopnak egy rakás időt, amit olvasásra meg mindenfélére lehetne fordítani, Szakács Lia és Tike, aki a buli előtt felhívott engem, hogy nem tudta határidőre behozni a pénzt, de holnap beszalad vele, jöhetnek-e? Mondtam, hogy akkor nem - na, azt a döbbent csöndet kellett volna hallanotok, amit Tike produkált :DDDD, mikor lélegzethez jutott, visszakérdezett : zita, mi most tényleg nem mehetünk, ha ma háromig nem viszem be a pénztö? Mondtam, hogy nem - mire ismét néma csöndbe burkolózott a mi Tikénk és akkor kitört belőlem a röhögés :DD. Ott volt Leitner Robi és a felesége Boglárka, aki a szülinapját ünnepelte ott velünk, Boross Imi és a felesége Sámi Noémi, nomeg a tündéri kislányuk Bia, nekik köszönhetjük a csodaszép bögréket. Felméri Gabika és a férje, és persze Anna a kislányuk, aki nagyon édesen eljátszott a kisebbekkel, Fazakas Zoli, Erika és a nagyobbik keresztfiam Péter, Kovács Kriszta és a pici Bíborka, aki annyira de annyira édes, hogy mindenkit levett a lábáról a megjelenésével, a hangjával, a két pici lábával és a barátságosságával :) Ott volt Asztalos Tibor, aki fotózott és ízelítőt adott a bulinkról, Ani néni és a férje aki imádja az olimpiát, ezért mentek el korán, de előtte még Turcsi a dzsentölmen megtáncoltatta Ani nénit. Ott volt velünk Nádas Márti aki, a fotókon is látszik, táncolt ám a jányokkal, Fülöp Csaba aki második helyezett lett az alkotói versenyben és nagyon meglepődött, és akinek szintén köszönettel tartozunk az oldalért, amit adminisztrál, hiszen ott tudunk a mindennapokban tereferélgetni :D Ott volt Veres Anikó, akinek a jóindulata nélkül nem sokra mentünk volna., hacsak nem ide hozzám a harmadik emeletre, bár ide az a hatalmas üst be sem fért vóna :))
Szándékosan hagytam a végére Turcsit és a feleségét, akik nélkül nem jött volna össze ez a mesemókakacagás, mert szívüket és lelküket is beletették abba, hogy nekünk jó legyen (vásároltak, cipekedtek, osztottak, szoroztak) és végül de nem utolsósorban Ildikó és férje Fazekas Árpi, aki (mint most kiderült), nem csak állatorvosnak jó, hanem szakácsnak és szervezőnek is remek, arról már nem is beszélve, hogy az Ő írása kapta a legtöbb "lájkot", vagyis Ő az Alkotói verseny első helyezettje és Ő volt az, aki néhány szavával mindannyiunk szemébe könnyeket csalt.
                          ... és igen, ott volt velünk Betty, aki számtalanszor eszembe jutott, és nem csak nekem, ott volt Ilike is, mikor Ikuval arról beszéltünk, hogy vajon most mit csinálhat, "biztosalszikmerottéccakavan" :), és ott volt Gnándt István és a felesége is, akik - ha hinni lehet abban, hogy egy ember csuklik, ha emlegetik, akkor - minden bizonnyal végigcsuklották a napot :) ... ezért bocs :))

                         Táncoltunk, beszélgettünk, ettünk, ittunk és tervezgettük a jövőt. Megismertük egymást. A jókedvből és a könnyekből azt hiszem mindenki kivette a részét és ami igazán lényeges, nem úgy köszöntünk el, hogy Isten veletek, hanem úgy, hogy Viszlát :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.