József Attilától jött az ihlet, hogy a hetediket én írjam meg, kicsit másmilyen hangvétellel, mint, ahogy azt tőlem megszoktátok az eddigiekben, de én is csak olyan érem vagyok, melynek két oldala van :)

               "E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád!" olvasom a vers első sorait, és valóban, 36 esztendőm alatt ejj, be sokszor születtem újjá és kúsztam, kapaszkodtam, emelkedtem vissza, mint az a nevezetes Főnix madár, de nem anyai segítséggel, illetve biztos vagyok benne, hogy igen, de nem úgy, ahogyan most gondoljátok (az írásom végén rájöttök, hogy ezt miért mondtam) .... és innentől kezdve már tudom miről fogok szólni.

               

               Menjünk kicsit vissza az időben. 1989-et írunk. November vége van. Odakinn nagy a hideg, hatalmas a hó a gyerekek legnagyobb örömére. Én magam is gyerek vagyok még, 13 éves múltam, épp román dogára készülődöm, mert György Kati néni (áldja meg a jóisten és adjon neki jó egészséget), szigorú tanár. Anya nemrég jött haza a munkából, fájlalja a fejét kicsit, de jó háziasszonyhoz méltón nekiesik a mosnivalónak, hiszen senki nem fogja helyette kimosni. Én elkezdek öltözködni és egy "szia anya, elmegyek Beához románozni" mondattal behúzom magam mögött az ajtót, Ő pedig utánam mosolyog. (Akkor még nem tudtam, hogy utóljára látom Őt mosolyogni ...)

               Este van, dolgom végeztével elindulok haza a barátnőmtől. Valami megmagyarázhatatlan félelem kerít hatalmába az úton, pedig csak néhány háznyira lakom, de valami miatt félek. Énekelni kezdek. Csak úgy magamban dúdolgatom az akkori nagy slágert, a lambadát :) és közben sikankózom az úton, arra gondolva, hogy ott "biztonságosabb", hiszen itt-ott pislákol valami fény, innen-onnan.

               Hazaérek, benyitok az utcaajtón, de valahogy mégsem érzek megkönnyebbülést, még mindig félek és alig várom, hogy odabent lehessek anyukámmal ... és akkor meglátom őt az udvaron, a fél méteres hóban feküdni, mellette apa nadrágja, csonttá fagyva. Odaszaladok, szólongatom, nem szól vissza ... kiabálni kezdek. Nem tudom mi van vele, sosem volt még olyan, hogy ne szóljon vissza, még mindig kiabálok, de erőtlen a hangom. Végre megjelenik a szomszéd, később mások is...

Tanakodnak.

Mentőt hívnak. Jön a hír: nincs mentő!!!

Taxit hívnak, anyámat pedig, mint egy babát, pokrócba tekerik, úgy tuszakolják be Sanyi bácsi dácsiájába. (később kiderült, hogy mozdítani is csak óvatosan szabadott volna)

Felhívják apámat a gyárban, hogy menjen a kórházba, mert baj van.

               Éjféltájban hazajön Apám elgyötörve, hogy Anyám agyvérzést kapott. Az autótól, ahol időről időre szegényke összehányta magát a rázkódástól, a karjaiban vitte be a kórházba, mert nem volt hordágy!!!

Nagyanyám, Nagyapám (Isten nyugosztalja őket) és Apám kétségbeesve tanakodnak:

Oxigénmaszk kell, de a kórházban csak egy van!!! és az épp egy másik betegnek menti meg az életét!!!

Gyógyszer kell, de nincs gyógyszer!!!

               Én csöndesen hallgatózom, az ágyból pislogva. Hallom, hogy mondják, alfa apoplektál kell agyvérzésre, akkor talán túléli. Semmit nem értek és félek...

               Apám elindul az éjszakába, gyógyszert szerezni. Reggel, 5 ampullával tér haza, ma sem tudom, honnan szerezte.

Beviszi a kórházba.

Anyám az agyvérzése utáni sokadik órában kapja meg az életmentő injekciót.

               Mindeközben otthon Nagyanyám teát készít "hátha később bevihetjük, majd elmajszolja keksszel, hiszen ennie kell"... nem került rá sor...

               Délben apám sírva érkezik és elmondja, hogy Mocanu doktor az utolsó percig küzdött Anya életéért, és miközben szívmasszázst adott neki kézzel!!! az orrán csorogtak végig a könnycseppek Anyám meggyötört mellkasára ...

               1989 decemberének első napján Anya 39 évesen meghalt.
..................................................................................................................................................

               Kérdezhetitek, hogy a rengeteg emlékem közül miért az egyik legkeserűbbet kutattam fel?

               Íme a válaszom: akik azt állítják, hogy az átkosban jobb élet volt mint most, azok gondolkozzanak el.

               Sok sok egyéb mellett, nem volt mentő, nem volt hordágy, nem volt oxigénmaszk, nem volt gyógyszer, nem volt defibrillátor, ezért nekem nincs Anyám és én csak egy vagyok a sok közül, rengeteg sorstársam van.

               Nem mondom, hogy a rendszer áldozata volt, de tény, hogy nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha Ceausescu nem aranycsapokra költi az ország pénzét, hanem az egészségügyre és bocs, hogy ennyire leegyszerűsítem a dolgokat, de én már csak ilyen prózai vagyok.

               Nem volt jó a rendszer, aki azt állítja, az bolond. Sötét volt és szomorú és emberek százezreit nyomorította meg, fizikailag és lelkileg egyaránt. Nem véletlen, hogy az akkor prolisorba kényszerítettek, szinte mind alkoholisták... ha élnek még egyáltalán.

               Az, hogy vidámak vagytok, illetve, hogy mosolyogva gondoltok vissza azokra az időkre, azt kizárólag saját magatoknak és a szüleiteknek köszönhetitek, mert ti tettétek széppé saját magatok számára, illetve a szüleitek, akik igyekeztek úgy felnevelni titeket, hogy a lehető legkevésbé sérüljetek. Az a szemét rendszer nem segített ebben titeket és őket sem. Ezért vagytok ti mindannyian nagyon nagyok és ezért nevezem én bajnokoknak a most 50-60-70 éveseket... és igen, meg tudom érteni Ilikét, mikor keserű szájízzel gondol vissza azokra a régi "szép" időkre, mert én is így vagyok vele, pedig csak 13 és fél évet tapasztaltam belőle.

               Anya temetése után néhány nappal kitört a forradalom. Később özönlöttek az országba az egészségügyi segélyszállítmányok. Rajtunk már nem segített, de sok-sok emberen igen.

                Hogy miért történt mindez így? Miért épp akkor, és ott lett rosszul, ruhateregetés közben? Nem tudom, nem is szeretném tudni. Egy biztos, oka volt, oka kellett legyen, hiszen semmi nem történik ok nélkül, viszont ezeknek a szomorú tényeknek az okait fejtegetni ... nem is tudom, túlmutat rajtam...

               Most szépen visszacsomagolom ezt az emléket és ismét hagyom nyugodni, hiszen szakemberek szerint a rossz emlékeket nyugton kell hagyni, mert valahányszor bontogatni kezdjük, újból és újból fájdalmat okoznak.

               Ki tudja, talán 22 év múlva, egy másik bohókás "megmondtampontén" unszolására újból kicsomagolom, hogy közkinccsé tegyem egy sokkal szebb és sokkal jobb nagykárolyi közéleti blogban. Addig is, várom a további írásokat az Alkotói versenyre. Ne feledjétek: kozkincs@hotmail.com :)

                                         

                                                      Maradok őszinte barátsággal: Kiss Zita

U.I Csak, hogy valami vidámat is mondjak: utáltam a lyukas alumínium kanalakat az Intim cukrászdában, mert nem tudtam kikanalazni vele az olvadt fagyit, és 5 évesen felakadtam a Kastély-kerti karám vaskerítésére, minek okán szoknya nélkül maradtam így csupafodros bugyigóban kényszerültem mutogatni Brazíliát azaz dundi popsimat az egész városnak ;)
                                                                                   Tsóúk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.