Éjszaka van, megnyugodott a város. Ilyenkor, az éjszakában olyan, de olyan jó emlékezni. Csöndesen ülök harmadik emeleti albérletemben és közben repes a lelkem és felfokozott hangulatban vagyok. Érzem, hogy írnom kell. Lehet, hogy grafomán vagyok? :) 

           Mai írásomnak apropója, és felfokozott hangulatomnak kiváltója egy fotó, mégpedig Asztalos úr fotója. A kép a Városi Színházat mutatja, ahol elkezdték a felújítási munkálatokat!!! Mindenki örömmel, és sokan - velem együtt - elszoruló torokkal szemléli boldogan a fotót. Minden bizonnyal másokban is feltörtek az emlékek. Én most a sajátjaimat osztom meg veletek ... van néhány és ezért hálás vagyok a sorsnak :)

         Mély lélegzetet veszek és elkezdem. Óóóó, egyáltalán nem könnyű, elhihetitek nekem :)

         Kezdjük az elején.

         Nagyon-nagyon régen, kislány koromban, pillangókisasszonyként balettoztam!!! (vissza térek még erre) és magyar táncoltam azokon a deszkákon. Soha ez a Színház dundibb ballerínát nem látott, és soha ez a Színház, olyan magyar mellényes táncos kislánynak nem örült, akin alig lehetett összefűzni elől a mellénykét, mert olyan gombóchasú volt :) ...

         Nagyon-nagyon régen, kislány koromban egy március 15-én ott ácsorogtam én is a tömegben nagytatámmal és arra vártam, hogy a bedeszkázott színházajtót kinyissák és mi ünnepelhessünk végre ... 

          Nagyon-nagyon régen, kislány koromban a karzatról csüggtem (a teljesség igénye nélkül) András Imre, Miklusicsák Alíz, Szakács Lia, Boros Ernő, Szabó Tibke, Szikszai Rémusz szavain és játékán. Sosem felejtem el, azt, hogy Alíz, aki később padtársam és barátom lett, milyen szakértelemmel reszelte a körmét a darabban és milyen istenien játszott, pedig de fiatal volt édes Istenem ... (persze még most is az :)

         Itt most picit megállok, mert a számomra torokszorító emlékek most következnek ...

         Felnőttem szépen lassan és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy amit én olyan nagy áhítattal néztem és csodáltam annó, most én magam is művelem ...

          23 évesen a Harag György társulat segédszínészeként "vendégszerepeltem" is a Színházban. Sámánasszony voltam a László Szent Király című Páskándy drámában. Még most is emlékszem: "Zdráncos, ráncos rongyod sámán, dobd el újra újhold táján .... ":) van, amit nem csen el az ember fejéből az idő ...

          Kevés kellett hozzá, hogy kis Színházunk deszkái, 24 évesen is lássanak engem ballerínaként, mégpedig a Kövesdy István rendezésében színpadra vitt Amadeus című darabban, melyben -lám Isten útjai kifürkészhetetlenek- balettoznom kellett, tütüben!!! :)) Aztán Isten megkímélte e látványtól a mélyen tisztelt nagykárolyi publikumot, mert lehetetlen volt elhozni az előadást, ugyanis a Színház zsinórpadlása nem volt megfelelő ... majd most, szebb és jobb lesz mint bármelyik másik teátrumé :)

            25 évesen, már itthon, lelkes amatőrökkel színre vittük az Óz a nagy varázsló című mesét, többek között Fülöp Andival, Kósa Timivel, Erdei Gáborral (színész lett), Fándly Csabával (színész lett), Szolomájer Szilárddal stbstb ...

           27 évesen ennek a Színháznak egyik öltözőjében injekcióztam a nagyon beteg férjemet egy március 15-i műsor alatt, hogy ki bírjon állni énekelni és ugyanitt énekeltem el a Magyar Golgota című dalt, amit több mint 400 ember tapsolt meg felállva. Soha életemben nem éreztem olyat ... 

           Ebben a Színházban rendeztem meg legalább öt március 15-i emlékműsort ...

           Ebben a Színházban rendeztem életem első kabaréját, melyben szerepelt Bodea Tibi (színész lett), Varga Sanyi (színész lett), a Pakulár lányok és még sokan mások ...

           Ebben a Színházban játszottam el a legendás Hullám Izabella szerepet egy gigantikus bundában, melyben legalább öt kilót fogytam a jelenet alatt, mert Szibériában is "sok" lett volna :)

           Ebben a Színházban mondta nekem azt egy akkor még első osztályos színjátszóm, akinek elvitte a fogtündér a tejfogát, hogy: "én azért szeretek színjátszó csoportba járni, mert szeretlek téged!" :)

            Ebben a Színházban próbáltam végig az Isten a metrón című darabot és a Keserű bolondokat, melyek nyertes produkciói voltak nemzetközi amatőr színházfesztiváloknak és innen indult el Pap Gery diákszínjátszóm, aki most teatrológiát hallgat Kolozsváron és aki azt mondta nekem egyszer, hogy: Zita, nekem a színház lett a mindenem :)

            De ebben a Színházban láttam a legkedvesebb darabomat is "Jövőre veled ugyanitt" címmel, Lőrincz Ágnes és Fülöp Zoltán előadásában és itt fogadtak mindig baráti szeretettel hátul a művészbejárónál a szatmári színészek akikkel annó együtt dolgoztam, Rappert Gábor, Nagy Csongor, István István, Tóth Pál Miklós, Méhes Katika, vagy a nagykárolyi születésű fodrásznő Budai Márti és a műszakos fiúk, az ügyelők, kellékesek és sorolhatnám. Mindig öleléssel és mosollyal fogadtak ... 

            Ebben a Színházban csíptek össze a bolhák a színpadon próba alatt, itt kerestük a színpad alatt a döglött patkányt, ami már bűzlött, itt festettem díszletet Fejszés Lacival és itt ripakodtam rá Nagy Zsoltra, ha egy reflektort nem úgy állított be, ahogy azt én óhajtottam, itt vasaltam a nagy kokárdát, és bizony olyan is volt, hogy itt töröltem fel négykézláb a színpadot előadás előtt :)

            A végefelé már nem volt gáz, hiszen veszélyes volt, nem volt vakolat, mert már elkezdték felmérni az épületet, de próbáltunk. Piros volt az orrunk a hidegtől, de tettük a dolgunkat :)

            Óóóóóóó, annyi mindent tudnék még elmesélni, de már csak egyetlen kis szösszenetet osztok meg veletek. Néha, próba előtt, vagy csak úgy, beültem a nézőtérre, középtájt, és csak ültem, ültem, néztem a színpadot és mélyeket lélegeztem a Színház szagából és - bár sok színházban megfordultam már -  állítom, hogy olyan "színházszaga" egyiknek sem volt, mint a mi kis városi teátrumunknak.

           Egyszer, évekkel ezelőtt Bartos Erzsébet egy rádiós interjúban megkérdezte tőlem, hogy melyik a nagyobb szerelem, a színház, vagy a rádió? Nem tudok válaszolni. A rádió "vagány", a színház "szépséges". Volt még egy kérdése, mi az, amiért abbahagynám? Férj? Gyerek? Mosolyogva azt feleltem, hogy egy férjért nem, egy gyerekért igen... és ezzel azt hiszem mindent elmondtam :)

           Hazudnék, ha azt mondanám, hogy miközben ezeket a sorokat írtam, nem potyogtak a könnyeim, ó dehogynem.  Pedig nem az emlékeimet építik újjá, csak a Színházat. Új ruhát kap. Olyat, amilyet megérdemel, mert rászolgált az elmúlt több mint száz esztendőben és, ha Isten is úgy akarja akkor idővel talán birtokukba veszik Thália főpapjai és papnői is, és felszentelik játékukkal, méltó helyére emelve a mi sokat látott, sokat tapasztalt és sokat megélt Városi Színházunkat. 

Puszi mindenkinek: megmondtampntén :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.