Hellócska!

Bár az alkotói versenynek vége van, írásaitokat a továbbiakban is várom. Mindenről, ami nektek fontos, vagy egyszerűen jó rá emlékezni :) 

A következő sorokat Bettytől kaptuk mi, Közkincsesek :)

Hamárilyen könnyelmű ígéretet tettem, írok pár sort arról, hogy hogyan indult a „kismozi modern kori történelme”.
Miután családunk Nagykárolyba költözött decemberben, következő tavasztól édesanyám elkezdett dolgozni a „Biblioteca raionala, Carei”-nál/-ban/-ben. Akire emlékszem, az Vajda (Igneané) Liana édesanyja – persze lehet, hogy még dolgozott ott más is, de nem emlékszem. Imádtam vele menni a könyvtárba, mert keresztül mentünk a parkon, és ki lehetett menni a Kastély nagy teraszára. (Akkor még nem tudtam, hogy onnan hirdették ki először a „Szatmári Békét”.) És ugye abban a korban (mármint az én koromban, akkor) valahogy mindig sütött a nap, és tele volt a park madárcsicsergéssel.
És akkor, egyik napról a másikra, ez az idilli állapot megszűnt. Egyik délelőtt – túl korán nem lehetett, mert én teljesen éber voltam, pedig már akkor is „bagoly” típus voltam –, édesanyámnak a kezébe nyomtak egy köteg kulcsot, mondták, hogy akkor délután már legyen vetítés, mert meghirdették, és a munkásember nem szereti, ha becsapják. Meg hogy majd még jön egy-két ember, akik szintén ott fognak dolgozni, majd „tovarasa” Léb leszerződik velük. Na jó, de kik? és milyen állapotban van a terem? és egyáltalán van filmvászon? mikor és ki járt ott utoljára? Mondták, hogy ezekre a kérdésekre senki sem tud válaszolni, de majd az elvtársnő megtapasztalja. (Édesanyám nagyon nem szerette az elvtársnő megszólítást, mert szerette volna maga megválogatni az elv-társait; de akkor is ez volt.)
Mit vóut mit tenni, elindultunk édesanyámmal a Culturii utcában, a szóban-forgó épület felé. A bejárat előtt várt minket egy férfi, egy nő, meg egy kb. korombeli kislány. Ők voltak a Makár család: Dudus néni, Jani bácsi, meg Éva. (Itt kezdődött el az, amire Ilike biztosan emlékszik, „ott megy Éva meg Baba” - de, hogy melyik az Éva, és melyik a Baba, nagyon kevesen tudták.)
Megálltunk az ajtó előtt, senki sem tudta, hogy mi vár ránk odabent, mély lélegzetet vett mindenki – aztán egyik kulcs tényleg nyitotta az egyik ajtót, egy másik egy másik ajtót – aztán még izgalmas volt, hogy melyik lesz az, mely a gépházba vivő lépcsőkhöz vezető ajtót nyitja, de az is megoldódott. Mindenki elkezdett takarítani, mert a szemét – írd és mondd – bokáig ért. Makárék ott laktak a mozival srégen szemben, de ők sem emlékeztek, mikor volt ott utoljára bármilyen megmozdulás.
És megtörtént a csoda: kitakarítottunk – természetesen, csak a színházteremben –, Jani bácsi megtalálta, hogy hol lehet leengedni a mozivásznat, megállapította, hogy a vetítő-gépek működnek. Hogy milyen film volt, és honnan került elő, arra már nem emlékszem. Csak még arra, hogy Dudus néni, meg édesanyám ketten, állva árulták a jegyeket a bejáratnál, mert az emberek jöttek, és nem kevesen.
Aztán még napok teltek el, míg használhatóvá lett téve a kicsi iroda, ahol a kassza volt, még később az az iroda, ahol édesanyám kezdte a mozi egész adminisztrációját vezetni, és még később, az ő irodájával szemben, egyszer csak kinyitott a „cukorkááááás”: Csókási bácsi. Volt neki savanyú cukorkája, meg kemény cukorkája, meg üvegből töltött egy pohárba szörpöt, és szódavízzel hígította, és még meg is keverte egy kiskanállal; amúgy pontosan olyan íze volt, mintha a savanyú cukorkát vízzel föloldották volna, de ki törődött akkor ezzel? Később majd lett süteménye is. Süteményt különösen akkor hozott, amikor színházi előadás volt, és az emberek szünetben szívesen elfogyasztottak egy-egy szelet dobost...
Aztán később használhatóvá vált a karzat – időnként szoktam álmodni, hogy koncert van, és én helyet keresek a balkonon. Akkoriban az iskolásoknak nem volt szabad moziba menni, így aztán a bátyámék korosztálya mindig a karzatról nézte a filmet, és ha „gáz volt” (mert időnként egyik-másik igazgató ellenőriztette a mozitermet), én voltam az, aki felrohant, és szólt, hogy melyik oldalon kell spulizni, mert a másikon édesanyám kíséri a szolgálat-teljesítő tanárt – természetesen azért, hogy az elég lassan menjen fölfelé a lépcsőn.

Aztán édesanyám, nagy viták árán elérte, hogy kicseréljék a padlót, és hogy az rendesen legyen takarítva. Amíg ő ott volt, nem is engedte, hogy motorinával tisztítsák.
A másik nagy problémája az volt, hogy török vécéket szerette volna kicseréltetni, ebbe viszont teljesen beletörött a bicskája...

No, lehet ám lájkolni versenyen kívül is :)

Tsóúk: megmondtampontén :)